Re-represenattion
Emily Shoyer
The transition from the hard bronze of the original sculpture of Lukács to the ephemeral light projection is a fundamental aspect of the Ghost of Lukács project. Following in a lineage of artists like Krystof Wodiczko, Zsuzsanna subverts the very stoic, static and monumental nature of the original statue by travelling the image of Lukács around the world as a light projection. She is interested in the reconstructive nature of this project, finding a way to preserve the legacy of Lukács through the absence of the statue itself. We are accustomed to memorializing forms that appear as if they will outlive our own short existences, but the material of the light projection as a form operates within and by the very precarious, transient condition of being human. Lukács himself meditated on the importance of form when he wrote in Soul and Form (1911), “for expression to communicate, and so to mediate between the authentic impulse of the creator and the social conditions within which the creator works, an enabling form has to be found or created.” It is the “enabling forms” we choose which communicate what we value as a culture. Roxane Gay muses in regards to the effort behind the form of stone monuments:
To build a monument is a time and labor intensive process. Someone decides a person or an era or event needs to be memorialized. They design an obelisk or a structure or a statue. In the case of a statue, a model is made, and then a framework and then a mold and then a cast and then that cast is filled with bronze, melted at 2000 degrees, and then the cast is removed, and the bronze is cleaned and a patina is applied and the statue is displayed in whatever way its designer deems fitting.
Gay importantly points out the incredible number of choices, decision points, that occur in the process of a stone monument, structure or statue’s building and final erection. In contrast, light projections can be initiated, displayed, moved, and appreciated by an individual, a community or other collective in numerous ways. Recently in Richmond, Virginia the family of George Floyd overlaid a hologram of his face and name on top of the statue of confederate leader and enslaver Robert E. Lee. Even more recently in the city of Boston, on Indigenous People’s Day, the Street Memorials Project initiated “The People’s Memorial Project” by projecting eight images of Black, Latino and Indigenous icons onto a human-shaped block placed atop the empty pedestal where the recently toppled statue of Christopher Columbus once sat in Boston’s North End. These are examples of spaces being reinvigorated with new memories and new values. To Zsuzsanna, the projection of an image of the original Lukács sculpture “virtually brings the philosophy of responsibility, and of Marx’s spirit of radical critique to the public space.” In each location, the Ghost of Lukács uniquely invites its viewers to consider his philosophy of ethical change. The projection is a shape-shifting, critical intervention, a counter-monumental and mobile mode of representation that imperatively challenges our prior understanding of the eternal stone or bronze monument, or what Andreas Huyssen has called, “that most static and immobile marker in the flow of history” on the material level. Re-presenting a static marker in Lukács’ memory in the form of the projection which travels, haunting its viewers across geographic spaces, becomes more powerful than the statue itself because it finds much more important real estate in people’s minds.
Hiány esztétika körülményei
Szegedi-Varga Zsuzsanna
A formalitás problematikája tanulmányaim befejezése óta érdekel. Ennek filozófiai relevanciája Lukács eméleteinek és korának kutatásával tágul. 2016-os hiány-kutatásomat azzal a kérdéssel kezdtem, hogy vajon miért érdekel az eltörlés és a hiány művészeti megfogalmazása? Lukács Lélek és forma írásával előszőr 2018-ban találkoztam és az az elmélete miszerint a forma a koráról beszél több relevanciában ragadott meg. Lukácsot olvasva visszagondoltam eredeti kérdésemre: Miért a hiány érdekel? Miért kezdtem el 2010-ben megsemmisíteni a munkámat úgy, hogy a hiány és eltörlés dinamikáját jobban megértsem?
Képzőművészeti alapképzésem Kaposvári Iparművészeti Szakközépiskolában kezdődött 1990-ben. Felsőfokon 1995 és 1997 között először az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolára, majd a Pécsi Tudományegyetem folytattam tanulmányaimat. 1999-től a bostoni Massachusetts Művészeti Főiskolában [Massachusetts College of Art] majd 2017-ben a chicagói művészeti intézet [Art Institute of Chicago] szereztem mester diplomámat. Amerikába költözésemkor munkásságomat új behatások érték, de mivel kifejezésmódom fejlődését azok a formális alapképzések határozták meg, amik mélyen gyökerező tudásoktól biztonságot de berögződöttség érzését adták, ezért azokat már nem tartottam hasznosnak. Tudatosan el akartam szakadni, de nem tudtam hogyan.
A Lukács kutatásom során kezdtem látni, hogy azt a materialista realizmusból visszamaradt formalizmust nem tudtam kitörölni a művészi gesztustáramból, amit a magyarországi művészeti alapképzés során középiskolában szereztem, az éppen megdőlt szocializmus utáni években. Egy kontrollált művészi kifejezésmód esztétikai rabsága tudatosult meg bennem. 2010-2016 korszakomban végül az eltörlés lett egy olyan kifejezésforma, ami képes volt, a magammal hozott formális ábrázolást levetkőzni és a nézők bevonásával azt absztrahálni a majdnem fehér falig. 2016-tól pedig cserébe a művészet és kultúra infrastrukturális szerkezetét világította meg előttem és annak sokkal izgalmasabb lehetőségeit aminek előfeltétele az egymással összefüggő elméletek közti átjárás lehetősége.
Chicagoi tanulmányaimmal egybeestek ezen kérdések vizsgálata ahol 2015-től kritikai elméletet tanultam műtermi munkával egybekötve. A kérdésekre a választ sajt történetem megismerésén keresztül láttam, saját genealógiám megismerése végett a mester képzésem utolsó évét Magyarországon töltöttem, ahol a hiány kutatást interjú sorozattal kezdtem, közben Chicagoban, New Yorkban, és Berlinben alkotó művész mentorokkal konzultáltam. A kutatás egy új metodológiát igényelt, a műalkotás már nem kívánt egy festmény lenni, a mű megszűnt szinguláris lenni, és a műteremben sem akart maradni. Akkor írtam a Destabilizált műtárgy: a participáció esztétika definíciója felé [Destabilizing the Art Object: Towards the definition of the participatory aesthetics] Az esszé azt állapítja meg, hogy az avant-garde mozgalom és társadalmi érzékenységű aktivista művészetet hasznosabb egymásrautaltságukban alkalmazni, mint különbségükben tárgyalni.
Dialektikus művészi metodológiám célja, hogy miként lehetne úgy megközelíteni a konfliktust okozó Lukács emlékezést, hogy a figyelmet saját magunkra és azokra a módszerekre irányítjuk, ami segíti vagy épp hátráltatja a témában való előrehaladást és Lukács tragédiájának megismerését. Mindezt anélkül, hogy a manipuláció szele minket is belesöpörjön a Lukács által is kritizált diktotómiába. Ennek elkerülése végett több egymásba szövődő, perspektivikusan tagolt gondolatmeneten keresztül vezetem le a projekt bemutatását, a kontextus felvázolását, és a technológia szerepét. Ennek összefüggéseit pedig művészeti, esztétikai, kritikai nyelven csakis interszubjektív módon, hiszen azt, objektív vagy szubjektív közötti polaritás kiiktatja a kettő közötti termékeny dinamika lehetőségét.
Utólag elemezve, több mint négy évtizede zavar az a diplomatikus csend, ami társadalmi rendszerek íratlan szabályaival uralja a terepet: az első évtizedben a szocializmus utolsó éveiből visszamaradt fegyelem komplexussal, a második évtizedben a tranzíció időszakában, azaz a rendszer váltásakor kialakult káosz mondvacsinált rendszerével, a harmadik évtizedben az amerikai kapitalizmusba való asszimiláció elvárásaival, a negyedik évtizedben a kapitalista és szocialista rendszerek szabályainak szimbiózis kísérletével, és jelenleg, félúton az ötödik évtizedben, a kőbe vésett íratlan szabályok felismerésével.
A kérdés megválaszolása szaktudások és emberi tudás formák különböző területeiről igényelt bevonást, melyek közös jelenléte is meghatározó. Az ebből adódó többrétű-kutatási területeket egy konceptuális térkép segítségével lehet felvázolni főbb érdeklődési pontjaim szerint: esztétika, etika, metodológia, genealógia, abszentológia, poszthumán, kibernetikus gondolkodás, a tér és időn kívüliség.